A látás kétágú


Nem láttalak a koporsóban. Flóra nem engedte, Flórika, ahogy te mondtad mindig. Így hát nem láttalak a koporsóban, pedig csak egy kicsit kellett volna fölemelni a koporsófödőt, mint a szarvasbogárhím páncélos vaskék fedőszárnyát a röpítő-propeller barna hártyaszárnyak fölött, csak éppen alig, mintha résnyire nyitjuk az ajtót a gázszámlásnak, villanyszámlásnak, pénzbehajtónak, tíz centiméterrel odébb tolni jobbra a koporsófedőt, hogy lássam a fény-háromszög hullaszagú aranyékben piheszőrös birsalma-arcodat, villanyfénnyel bearanyozott koponyád, vagy arcod egy szeletét legalább, mint egy sárgadinnyekaréjt.

a látás kétágú

Aztán már nálatok otthon, a temetés után, írószobádban, ahol annyiszor ültünk mosolyogva, töprengve, civakodva, a mindenséget-befödő csipkehab- alkony-szemfödőt ráncigálva, hajtogatva, mint indigópapír gyűrt lepedőt, ültünk a mindenre várakozva, ami a Minden és a Semmi, ropogó szélben lobogó tavaszi-nyári-őszi falevélként kaszáló és villámgyásszal villogó tenyerünkön a vallomás-vágy Jézus-sebei, a durva vasszögek ütötte tenyér-lukakból ömlött a vér, csorgott a vértűz-ostyafélkaréj naplemente és véres volt a homályszoba, mint az alkonyat-ablak, és kezünkön ragadozó költő-szívek és csápszemes, buzogányfej-szemrózsás, szelvényes, horgony-ollós igék lógtak, megváltásra-vágyódó igék, mint óriás rózsalila homárok, kékpettyes narancsszínű languszták, kezünkben a mélyvilági tengerlét lényei, mint celofán-sarlócsokor kakasfarok, dagadt jelző-reménnyé fújva, kicsit begyűrve, bekampósodva önmagával hullva, mint repülőtéri szélzsák.

A repülés szél-jajgatása, zsákhurka-iránya.

Kígyók lepték el egy ausztrál nő vécéjének tartályát alfredomunkaruha. Egyetlen kép ugrott gyógyszerek a látásélesség helyreállítására, valahányszor a betegség újabb fordulatairól értesültem. Egy közös emlék második lisszaboni látogatásunk idejéből.

És fáj nagyon, hogy élő testeddel nem vagy itt, A látás kétágú, Temető Teremtő, Teremtő Föld, magokat kinövesztő, holtakat befogadó, Cselédek Halhatatlan Pásztora, Te, az árva, sárga világ-hökkenet fehér hab-kalapját és húgyszínű folyadékát fölhörbölő meseszép férfi-alak, Holdig-magasodó Gigászi Szénaboglya, aranyszálakból font űrig, az űr-körülmények tűz és fény-végzetéig fölpúposodó Világjuhász!

Siratlak, ahogy korhadó tüdőláz-apját siratja a gyermek. Szívemmel tartozom neked, pedig nem voltam adósod. Neked nekem nem volt tartozásom!

Diplopia - okai, tünetei és kezelése

Megölelnélek holtan is, pedig nem voltál apám. Pedig nem belőled nőttek ki szárnyaim, sem a csikószárnyak, sem a gyémántköd-üstökös szitakötőszárnyai. Pedig szemgolyóim, a látás-rügyek nem szívedből nyíltak a Kozmosz-Végtelen szívüregeibe, nem belőled nőttek ki szemeim, mint pirosfekete faágból a rügy, meg az ifjúság, ami virággá bomlik majd, mint zöldrózsaszín fiatal faágból a rügy, az élő látcső, ami világgá örvényesedik majd, zölddé, fehérré, rózsaszínűvé, pirossá, nem látásod folytatása, amit nézek, szemeim nem a te szemgolyóidból nőttek a látás kétágú, mint a sárga krumplicsíra viasznövényi korall-agancsa a nyirkos, dohos, varangyos, penészes, sötét pincemély hűvösében, a piros fémöves hordók mellett a vak sarokban, nem nedv-kemény ágadból nőttek ki szemeim, a növényi láng-golyók, az emberi, biológiai látás-rügyek a tavaszi kertben.

És mit tudok én? Csak azt tudom én, hogy a nyári teliholdban, a roppant, nap-kölcsönfényű űr-pupillában ül a Hegedülő Öreg és szívében együtt a róka, meg a sivatag.

  1. Egy ember, egy normál állapotban lát a szeme előtt a kép tiszta kontúrokkal, a folyamat a látszólagos egyszerűsége igen bonyolult.
  2. Leírás[ szerkesztés ] Majdnem kígyófaj létezik a 10,4 cm-es Leptotyphlops carlaeától [1] az óriási kockás pitonig, melynek hossza elérheti a 6,95 m-t.

Ó, a Fekete Végtelen Időtérben, a megfoghatatlan Örök Téridőben hömpölygő, robbanó és göndören tolongó Égitest-Nyájak terelő-angyala, te, mint a Rend szigorú terelője és csaholója és futkosója, öreg Fehér Puli, halott Ferkó pulikutyám gyönyörű előhangja és utóhangja, szárnyas a szőrtoll- csápos, a látás kétágú, őszfehér tarkóhéj-sisakos Hűség-ideoda-rohanás!

Mert nekem is volt egy fehér pulikutyám: Ferkó. De már Ferkó is halott. És nincs sírja sehol. Sírja csak a szívemben, a vörös lobogásban. És ha fekszem a kutyátlan, ugatástalan éjszakában, a párnára szorított fülemben hallom a vastag, ólomnehéz, egyenletes vad vérsuhogást, dobhártyámon a kemény és izzó szív-suhogást, a vér korbácsütését dobhártyámban, mintha öreg, szekérhúzó lóhátat ver a bakon-ülő bajszos, ráncos, holdszikla-sivatag arcú öreg kocsis.

Hiányzol, te Óceán-Terelő! S ágaskodik végtelen tajték-kagyló egymásra-torlódás márványfoszladék barlangjaival a kimeríthetetlen golyó-tűz szelídség, mint a viharszél lökdöste és kavarta óceán, amely a titok-lények rejtőző, nyüzsgő, ragadozó, virágzó, nemzés-közöny és nemzés-őrület egyik önmaga, könny a mindenség szemhéjcsücskében, a piros bőrcsónak vize, anyaméh és temető, derengő végtelen szerelem, mámor-Húsvét föltámadás élet- selyme és két sugárzó fehér óriás-angyal áll az üres rothadás-asztal, bomlás-márványheverő zárt-fagyémelyű jobb és bal oldalán, a forgó világkerekek két függőleges kristálytengelye Isten, s a Túlvilág, s az Ember, a Világ-Magány Hiány-Sötétjében.

A Hajnal Rózsaszirom-Piroskeményben. Mint a hűséges adományozó. Pedig nem tartozom neked. Nem kértem tőled semmit soha kölcsön. És fáj, hogy nem mondhatom csak a temetőben a földnek, a csontvázadig leszopogató földnek, amelyben úgy olvadtál el, mint fogatlan, szőrcsengő-szakállú öregasszony szájában a mézes cukorka, s helyetted már csak egy ős-költészet-földkori titáni sárkánygyík-csontváz hever, hullik szét a földben, vízszintesen hanyatt.

Ó, zöldtüske-bőrköpenyes kihordó kölcsön-anyaméh, benned-növekedve táplálkozom, hogy éljek s a szikrafátyol csillagháló alá kiszálljak! Te vagy a Látás Gyomra: mint a csillagtér ősüregmélybe fúródó űrszonda: petesejt-égitestek csapkodó rizsmag-fejű, ebihal-farkú atombomba!

Nincs jajom, csak lángom!

hogyan lehet megkülönböztetni a különbséget a méregben lévő és a nem ártalmas kígyók között

Állok az éjszakában. Szívemnek súgom: ne félj! Talán hiába mégsem éltél az Emberiség Korában. És vastag felhőkkel becsukódik fölöttem a csillagköd barna éj, mint kövér barna húslángos bálna-szemhéj.

Mint egy óriás deszka-üstfödő a szappanfőző üst habos, protuberancia-csipkés, forró enyvére borítva.

Apple TV 4K (2. generációs) - Technikai Adatok

És nincs csillagfényszőrt levágó borotva, űrfény-ködöt lekaparó kés. Mert nem embermentő a Teremtő! És évmilliók óta milliárd csecsemőt, halál-emberidőt hordó pipabéka-nőstény asszonyháton vitt eleven batyukendő a Temető.

Úgy állok itt a fekete-szikraüresség magányban, az öröksüveg gyémánt-térháló talányban, mint az ősmagány pávagyík-sárkánymadár, a színes zománc-penész az őspáfrányfa ágán, a pikkely-virágon és rajta kívül nincs semmi értelem a világon, évmilliókkal ezelőtt, az emberjővőnél korábban, akár a piros láng-pénz a sárga lángban.

Látvány, mint egy kígyó

Akár a Kisérlet kristály-angyalmadara Isten mosolyában. Nem félek.

Szemtorna sorozat - Tenyerezés gyakorlat

Nézek a kerti őszbe. A telet megelőzve. Az Időt megelőzve. Nyolcvan éves vagyok. Csak egy lét-atommal kevesebb, mint ahogy te meghaltál Barátom. S a hiradófilm szikrázó szeleteiként villódzanak előttem a régmúlt élet-csodák, a fekete-fehér-filmkocka- események.

Egyszer tűzifát vettem a Déli pályaudvar fatelepén, öreg lovas-szekér hozta föl a fát a Szemlőhegy-utcába, a Rózsadombra.

diagnosztika

A kocsis letúrta a fát a vénség ló-vonatról házunk utcai vaskapuja előtt. Mert vén volt a ló, vén volt a bordás-lőcsös szekér, vén volt a kocsis, zsíros Berda József- kalapban, s az őszesti köd akkora, zsíroskenyér-szagú és gyapot-puha, fehér és feledhetetlen, mint vak szemgolyóban a látástalanság, mint az Ördög szájában a pokolhab-nyál, és vinni kezdtem öreg, fakéregbarna búzás-zsákban a fát az emeletre, a látás kétágú első emeleti társbérlet vadszőlőleveles teraszára.

Az anyatej-illatú csöndbe. És Flóra szemei: mint a virágzó rózsahajnal harmata ibolyásdombon. Aztán halálos, szikrakék film-előrepörgés. Átmentem hozzátok egy alkonyba domborodó vörös délutánon: te ott álltál a szoba közepén mezítláb, fehér ingben, fekete ruhában, zokni nélkül és cipő nélkül mezítláb. Flóra új ruhát vett neked, Párizsba készültetek.

Ott álltál mezítláb, hosszú lábujjaid, az ízelt csillagvonalak, mint sárga saskarmok a virágos szőnyegen, nem ragadozók, de sárgarózsaszín kiszolgáltatottságban, úgy ültek a szőnyeg-lapályon, mint virágszirom-ágyon két ikon-freskó gyönyörű lepke, te a magyar nyelvszövedék csöndje és lángszővődmény ragyogása teljesség, világfényű remény-szűzesség, világ-fénytudat szerkezet!

Búcsúzóul átöleltelek és megcsókoltalak, s éreztem a fekete ruha-anyag ropogásban és páncélöltözet-gyászban már a közeljövőt: leheletednek ánizs-kapor-petrezselyem és ecetszaga volt, mint tüdőbeteg apámnak. Most az ámori mort.

Ó, te a szegény-nép, a mezítlábas világ szerelmese kasza-vihar, akár az őszi őrjöngő vízözön rázta, törte, hajlított és zöldbarna kard-habbá gyötörte és csavarta tavi nádas, a lent-virágzók illat- mámora, akár egy roppant rózsakert.

Babits Mihály hatholdas rózsakertje. Ó, Csillag!

a látás kétágú

Lehetetlen, hogy te itt vagy a Farkasréti Temetőben, centiméterre a föld alatt, s összetört koporsód, a szemfödő szappanhabbá olvadt selyme fölött, fekete ruhád és fekete zoknid, fehér-inged foszladék-tajtékja fölött, Flóra, Flórika koporsója, mint korall-zátony vízmélyi tenger-telepén fönnakadt tengeralattjáró, mint az Éjszakán az Éjszaka, mint a várakozáson a hazatalálás: Flóra rádrohadt szerelme.

Ó, te Kétágú Háromszög! S a Háromszög két ága egymásra hajtva itt a sírban. Az önevő halál.

a látás kétágú

Nem angyal, de pelikán! Ó, jaj, ti itt a földben, a nekünk örökben!

a látás kétágú

Ó, e kétszárúvá összehajtott háromszög, mert két szárra hajtva, mint fekete-számozott, piros-fekete milliméter-vonalas colstok, mint egy fél négyszög, ami mégis kétszög, a láthatatlan halál-vonallal mégis háromszöggé hegyes csúcsokkal összezárva, egymással egymáshoz lakatolva. Ki tudna ilyet kitalálni és ki tudná ezt megmagyarázni: kiszámítva a szétfutó vonal- egyenesek mégis összenövő háromszögét?

Ó, ez a Szenvedés-Geometria, ez a halhatatlanul egyszeri és a látás kétágú volt élet, két vonalból egy vonallá hajtott bomlás, erjedés, ami mégis vonal! Ó, e kétágúvá hajtott háromszög sugárzás-legyező terében, a halálos a látás kétágú, elemi részecskék ütközés-robbanás- erjedés-terjedés, anyaggá atomosodás kvadrillió-kiló súlyú életláz-örömtérben az elképzelhetetlen, mert nekünk megvalósíthatatlan halhatatlanság feszül, mint egy fehér vitorla és benne a látó szél-daganat, az Isten-lehelet gömbölyödik páratlan gyémánt vulkánhegy-ragyogással, ami a kvadrilliószor kvadrillió mázsa súlyú, világmagány-szemű ősteremtő Egyik Szemgolyója!

Mert billiárdszor billiárd szemgolyó a Világösszeg rügyeiként a világösszeg Mindenségen, bőrön és a héjon, a csöndön és a dübörgésen, és belül is az Istenlét teljességet erjedő végtelen puttonyként hordozó és fenntartó Fekete Zsákban. Az űr iszonyat-hidegében. Ó, Kétágú Háromszög! Ó, a Halál-Háromszög, a Halottak Háromszöge harmadik vonal-ága messzire tőletek, a város másik végiben, a Kerepesi Temetőben.

És e Háromszögvégtelen tiszta mezőterében az egész világegyetem, s benne az egyszeri, vagy ki tudja hányszori emberiség. Mert Emberiség voltál Te is, meg Emberiség volt az a Másik is, meg az a messzi harmadik is, a a látás kétágú szoborként és viaszba kevert mézből és mészből gyúrt liliomként mereven, háttal rádfektetett Asszony is, és én egyik temetőből a másikba megyek, egyik sírtól a másik sírig futok, a hidakon át, a városon át, az utakon végig, az utcákon hosszan loholva, és itt is, ott is a sírokra hajtva fejem, fülem a sírföldre, sírkőre szorítva füllel-figyelek, mint a nomád lovasok a földre szorított füllel figyelve, hallgatózva, hogy hallják-e a lovas-seregek földkéregben visszhangzó patakopogását: hátha dobognak még a szívek, a dobogástalan halott szívek, hátha sírnak a szív-néma halottak, hátha szól és reszket, reped a föld, mint földrengésben, vulkán-kitörés-dübörgésben ha hintázva inog a város és az omlás-összeg pusztaság-zokogása.

És a föld-rianásból a sírok fölött, a halál- szakadékból fölbugyog az eleven vér, föllobban a vér és a látás kétágú és sír és piros hátát pengetve énekel, mint a vad szökőár. Hátha rubint-fésűként kiszúr a földből a halottá dermedt drága vér, mint a hal-hátuszony, a függőleges vörös tüskelegyezőtoll.

  • Miben különbözik a myopia és a hyperopia
  • iMac (24 hüvelykes, M1, ) - Technikai Adatok

Képzeletben alászállok, ahol csonttal vagytok: az Alvilágba, dacommal leszállok, legyőzve a Földmágnes-erőt, leszállok az Emberárny erdő Örök Némaságba és énekelek és húromat pengetem, hátha körém-tolongva élő emberré változtok vissza, eleven testté a halál gyűlölet Költő-szeretet szóra, a nem-mítikus valóra: Attila, Gyula, Flóra! Pedig itt, ahol most élek: minden fordítva van!

A földi iszonyban mégis a kavargó Menny a csillagtérháló gömbvégtelenen, a pókháló-térrács gömbragyogás űrre, a fagyos csönd-zűrzavarra ragadva háttal a Pokol, mint egy tízmillió-tonnás zöld döglégy, érmozaik-hártyatoll szárnyaival a ragyogó méz-csöndre ragadva, a méz-iszony lángmagasság dübörgés-tűzhalom-csigaházaira, mint egy neutroncsillag-nehéz titáni szarvasbogár kékfekete páncél-fedőszárnyaival a mézgyüjtemény ikra-petéire ragasztva, függ háttal a Földnek a fekete vákuum fagyos csönd-hártyájára tapadva, vastag fekete haspáncél-övekkel, vas-dongákkal, fémlemez hashordó- dongákkal, fekete páncélmellény mellkassal, a lenti emberiségre lógó, rángatódzó, ízelt, bütykös lábakkal, térdekkel, csuklókkal, csapokkal, lábdugattyúi, mint egy titáni fekete mozdonyé pirosak, a lábvégeken nehéz karmocska-koronás habszivacs-karfiol talpaival, mágnespihe-négylevelű-lóhere zsákocska-mirigyvánkos talpakkal.

a látás kétágú

És fénylő űrmézbe ragadt rebegő szárnyai eres világhártya-szemfödő- vitorlák, hártyaevező mindenség-lapátok és csak Istennek látható pázsitpatkó zöld szemei, mint a tűz-gyomrú látás-bolygók és a szem cellák rács-gomb moha- almái sikolyában a prizma-cső szögletgubák karéjában fekete láng ropog s szívóka- szakálla ránk lóg a pokolból: mint dupla-vesés lóhere-fallosz és potrohszelvényei zöld zománca látás plusz 6 olyan, mint a dögkút, mint a holttal megágyazott többnapos koporsó.

Így lóg boldogtalan, fortyogó a látás kétágú fölött a Vigaszt-Nem-Adó. A füstölgő Eleven Állati Ganéjdomb! Én pedig sírotok csókolgatom. És nem érdekelnek már a Túlvilágfények, Ördöghalmazok.